Gyerekként nem szerettem.
Vasárnap, húsleves, sárga, úszkáló zsír-szigetekkel, főtt répával, hússal, tésztával. Volt benne valami unalmas, valami valami nem tudom mihez fogható elavult íz. Porcelán tányér, falvédő, kinyerma, szürcsölés. Vizet ittam hozzá / mellé / közben. Leveshez vizet? Vizet!
Felnőttem azóta. A vasárnapi levesek íze felhígult (nem, nem hákettőóval), hanem más: gyengébb, nemzetközibb, mediterrán, zöldséges, nyulas, vadas, keleties, nyugatias, északias (nem), délies hangulattal. Amibe persze az is beletartozik, hogy mint leves, mint fogás kikopott a kötelező hetedik napi déli menüből. A monoton, szürke kispolgári életvitelt felváltotta a kozmopolita, modern, utazós, dolgozós, nősülős, egy-két-há' gyereknevelős létforma – ahol annyi de annyi minden felülírja a húsleves heti rituáléját.
Változunk. Az ember mindig változik. Olyanok vagyunk, mint a varrógép alkotta nyomvonal: halad ugyan előre, de fonál akkurátusan húzza fel az alsó szálat is, hogy átbújtassa magát azon a kis hurkon. Elmerül a szövet rostjai közt, majd ismét előbújik valahol. Tervezetten, ritmikusan teszi azt, mint aki kétszáz méteren pillangózik.
Mikor fent vagyok.
Már szeretem. Bírom a gőzölgő illatát, a főtt répát, a húst (hozzá a meggyszószt), és még a zellert is. Ahogy a míves, kopott kanál koppan a ming dinasztia korabeli (nem) öreg levesestányéron. Rántott szelet, nem baromfi, sertés, sült krupli, uborkasaláta. Rockzene, sör, focimeccs, védjük meg határainkat, feleségeinket, magyarok vagyunk vagy mi az isten-haza-család? Csehtamásosan, az én jobbik részem?
Mikor lent vagyok, a szövet alatt.
„Nekem mindegy, csak a színe legyen vörös. Mint a hajnal, olyan vörös...” Vagy nem. Borscs, minestrone. Kísérleti eredmény, de jellemzően ízletes. Kissé túlfűszerezve, só-méz-balzsamecet-citromcseppek négyessel garantálva a teljes ízélményt. Grillezett csirkemell, sopszka salátával, tzaziki-vel. Víz. Vagy bodzaszörp, saját. Egy kis nu-jazz, bicajozás, Duna-part, Pozsonyi-piknik, színház. Egyedül, meditáció, japán kert.
